Az önállósulás időszaka ( a kétezres évek első évtizede). (2026.02.23. javított, kész)

 

2026. február 22., vasárnap

Az önállósulás időszaka ( a kétezres évek első évtizede). (2026.02.23. javított, kész)

 

Az önállósulás időszaka ( a kétezres évek első évtizede)

1997-ben a Neupack művésztelep végén még egy sorsfordító esemény következik be a szakmai előmenetelemben, az hogy Kováts Albert felkér a Magyar Festők Társaságába való belépésre. Ezt nagyrészt Nagy Imre Gyula festő kollégámnak köszönhetem, aki az Újpest Galériában az általa rendezett Belső utak című csoportos kiállításra meghívott, ahol munkáinkkal T.Horváth Éva, Mérey Sziládr és én felkeltettük Albert figyelmét. Ez a József Attila Művelődési Ház rajzszakkör, a Fővárosi Pedagógus Képzőművészeti Stúdió, a Budaörsi Művészek Egyesülete és a Dél-Buda Környéki Regionális Művészeti Egyesület után mindenképpen szakmai előrelépésnek tekinthető a kollektív csoportokhoz tartozásomban. Ez már országos független szakmai szervezet, ahol a legnagyobbak között, majd háromszáz tag viszonylatában mérhetem fel felkészültségemet a pályára. Érdekes módon Tanár úr is tagja volt ennek a szervezetnek, de vele egyszer sem volt módom kiállítani, mivel Ő az 1995-ben rendezett Európa elrablása című kollektív kiállításra készült, de végül mégsem adott be művet, majd ezt követően sem élt a kiállítási lehetőségekkel. Én viszont 1997. óta 2012-ig majd minden évben részt vettem az országos nyílt beadású csoportos kiállításokon. Az utóbbi két évben viszont tagságomat fenntartva, a kiállításokon nem veszek részt, mióta az MMA biztosítja az ahhoz szükséges anyagi forrásokat. Megítélésem szerint ezzel a Társaság elveszíti függetlenségét, és legitimálójává válik annak a rendszernek, ami számomra nem elfogadható szellemi tartalommal működik. Bízva benne, hogy még megfordulhat a helyzet, és visszanyerheti függetlenségét a Társaság, tagságomat azért tartom fenn, hogy ezt követően folytathassam aktív tevékenységemet. 

 Első egyéni kiállításom előtt fontos megerősítő tényező volt, több országos tárlaton részt venni, és saját alkotásaimat a "nagyok" viszonylatában szemlélni. De ezt követően is évről-évre fontos visszaigazoló esemény volt számomra a kiállításokon való szereplés. Viszont az igazi áttörést mégiscsak az egyéni kiállítás jelentette. 1997. óta három témával foglalkoztam komolyabban, a Budaörsi anziksszal, a Belső terekkel és a Fejek sorozattal. Hogy végül is a Budaörsi anziksz lett az első kiállításom az külső körülményektől függött, ugyan is Mandel Róbert a Budaörsi Fesztivál megalapítója és akkori szervezője kért fel a millecentenáriumi kiállításra. Megtisztelő volt ez a felkérés, csak megfelelő kiállítóhelyet kellett szerezni ehhez, ami végül is a Zichy major lett. Tíz éve használaton kívüli épület, a valamikori Vegyesipari KTSZ kötélfonó üzeme, majd asztalos műhelye, amelyet T.Horváth Évával kitakarítottunk, három méter magasságig (hat méter magas) kimeszeltünk, és ideglenes világítást biztosítottunk. Ez a témához illő autentikus kiállító helyiségnek bizonyult. Én ugyanis nem az épülő, fejlődő új Budaörsöt ábrázoltam képeimmel, hanem a gyerekkori szubjektív emlékeim még megmaradt nyomait rögzítettem, ami az ötvenes években körül vett. 

 2000. Budaörsi anziksz, Zichy Major, Budaörs.

 2000-ben az első önálló kiállításomnak meghívója.

 Alföldi László: Budaörsi anziksz I-IV., 40 x 50 cm, a felső kettő fotó, az alsó kettő papírnyomat, 1999.

A kiállítás anyagának kétharmada fotó volt, és az igazi képzőművészeti alkotás csupán a képek egyharmadát adta. Adódott ez abból, hogy a fényképezést is gyerekkorom óta műveltem, és a dokumentálásra alkalmasabb eszköznek bizonyult, mint a fantáziát jobban szabadjára engedő festészeti technikák. Ezért ezek közül is a sokszorosított grafikai műfajhoz tartozó papírnyomatot választottam, amellyel a fényképeken fellelhető motívumokat stilizáltam tovább, és a jelképszerűségig absztraháltam. A fotók is sajátos technikával készültek, mert többszörös exponálással és úgynevezett szendvics diákkal rétegeztem egymásra a motívumokat, és saját emlékképeimet. A nyomatoknál és a fényképeknél is használtam a kép a képben történő megjelenítést, amit a keretek gyakori használatával ábrázoltam. 

 Most visszatekintve erre az első kiállításra, azt látom, hogy érett alkotói látásmódot tükröz, személyes hangvételű alkotások, és a közvetlen Fischer hatásnak nyomát sem látjuk. A cél is az volt, hogy az előző évtized Fischer korszakával szemben, egy autentikus sajátos világot mutassak fel, ami nem külső festői benyomásokból származik, hanem belső átélt élményeken alapul. Ezért is választottam témának azt a teret, ahol születtem, és egész addigi életemet éltem. Ötvenkét éves voltam kétezerben a kiállítás idején, de a képek épp félévszázados koromban készültek. Tanár úr első önálló kiállítása 1962-ben, negyvennyolc éves korában nyílott Szegeden, és egy évvel később Budapesten. Tehát ha az időrendet nézzük, nem sokat késtem.  

Ami még ennek az első kiállításomnak az érdekessége volt, az az eseménysorozat, amit az ötnapos nyitvatartási idő alatt kísérő programként szerveztem. A vetítések folytatásai voltak azoknak a Fáklya Klubban és az előző években a Budaörsi Művészek Egyesületében tartott előadásaimnak, amelyek akkoriban népszerűek voltak a képzőművészet iránt érdeklődők körében, és a későbbiekben is gyakoroltam a vizuális ismeretterjesztést.

A negyedik előadásban, amely az Eltérő terek (Tisztelet Vojnits Erzsébet és Krajcsovics Éva festőművészek "tér-képeinek") címmel lett meghirdetve, bemutattam a Belső terek című diasorozatomat is. Sajnos felnagyított papírkép változatban még a mai napig nem készült el, és így ki sem lett állítva, pedig tizenöt év távlatából is úgy érzem, hogy megállja a helyét, és többre érdemes, mit hogy csak diában létezzen.

Mielőtt tovább mennék, megmagyarázom, hogy miért a most következő harmadik önálló bemutatkozásom a tulajdonképpeni igazi első kiállításom. A Budaörsi anziksz lényegében inkább fotó kiállításnak volt tekinthető, és ez csak kitérő volt a több évtizedes képzőművészeti tevékenységem mellett, ezért a közönség úgy is fogadta. Bár, ezt megelőzően szintén volt már 1992-ben a Budaörsi Városi Könyvtárban egy egyéni bemutatkozásom, amely grafikákat tartalmazott, és nyilvános megnyitó nélkül zajlott. Ugyanis a kilencvenes évek első felében, az 1996-ban megnyílt Könyvtár Galéria elődjeként működő zeneszobában, a Budaörsi Műhely tagjainak rendeztünk már kiállításokat, de ezek szűkkörű szakmai bemutatók voltak. Mi magunk Tanár úrral együtt közösen megnéztük, és megvitattuk a felrakott alkotásokat - amik főleg stúdiumi munkák voltak - és az ott megforduló könyvtárt látogatók is láthatták, de hivatalosan nem voltak ezek tárlatok. Tehát ez a két előzmény, olyan helyen történt meg, amely akkor még nem volt galéria és kiállító hely, és a bemutatott anyag is sajátos módon az alkalomhoz illeszkedett. Viszont rendhagyó módon ebből a tevékenységből nem csak az én első tényleges kiállításom nőtt ki, hanem a Könyvtár Galéria és a Zichy major, idővel a város két szakmai szempontoknak megfelelő kiállító tere is. 

2000. Jazz Galéria, Budapest. Aéföldi László : Ugyanaz és más I. - Fejek című kiállítása

Alföldi László: Fejek I.-III, vegyes technika (papírnyomat és önkollázs), 2000.

Mint az előzőekből kiderült, tulajdonképpen ez az igazi első önálló kiállításom, ami gyakorlatilag már a harmadik. Nem biztatott erre senki, de ekkor már nem is vártam. Fischer Ernőtől és Kovács Lacitól ezt követően nem kértem a magam munkáival kapcsolatban tanácsot, haladtam a magam útján. Az érdekessége a dolognak viszont az volt, hogy mindkettőjük életük végéig kíváncsi volt a saját műveik tekintetében az én véleményemre. 

 1997. végén elhatároztam, hogy felnövök magamtól is, és megpróbálok egy hosszabb távú programot megvalósítani, akár sikerrel, akár kudarccal is végződjön az. Öt-tíz évre terveztem ezt, évenkénti egy megvalósítandó kiállítással. Mint látható az alábbi meghívón, a kiállításnak mindjárt két címe is volt, ami előre vetítette a folytatást. Az Ugyanaz és más a sorozat tematikáját jelölte, a Fejek pedig a konkrét tárlat tartalmát. Hogy miért éppen ezt a témát választottam elsőnek, annak több oka is volt. Ebből hármat megemlítek. 1995-ben éppen a budafoki Jazz Galériában láttam Nagy Gábornak egy ilyen válogatását, ami nagyon tetszett, és inspirált ennek a témának a feldolgozására. Gábornak Budaörsön később én is csináltam ebből az anyagból egy kiállítást.

De korábbról, 1989-ből is volt már egy erre a témára inspiráló élményem, Mérey Szilárd Kerubokat ábrázoló sorozatából. A harmadik indokom pedig épp ez utóbbi több arcú lények problémájából származott. Tanár úrral egy évtizede volt téma közöttünk, hogy a szimbolikus formarendben, hogyan és miképpen lehet ezt megvalósítani. Míg nagyra tartotta és elismerte Szili munkásságát, a sokszemű fejsorozatát nem tudta elfogadni. Azt tanította ugyanis, hogy a szem megjelenítése a jelképnél nagyon vissza húzza a formát a naturális ábrázolásba. Az tény, hogy saját alkotásaiban igyekezet ezt a elkerülni, de néha azért belecsúszott saját problémát ellentmondásaiba.

A három példa csupán a téma bonyolultságát mutatja, és azt, hogy én tudatosan ebből indultam ki, de mindenképpen itt már sajátos megoldást kerestem. Kicsit provokatív is volt a felvállalt feladat, mert a teljes jelképszerű megoldástól a szemek kihangsúlyozásáig megpróbáltam egy didaktikus sort összeállítani. Tanár úrral erről nem konzultáltam, de lényegében a képek készítésénél mindig ott munkált a fejemben az Ő álláspontja is.

2001. Szentendrei Városháza, Szentendre. Alföldi László: Budaörsi anziksz II. című kiállítása

  

Ez a kiállítás csak kísérő eseménye a koncerteknek, ezért külön meghívója nem volt.

Szentendrén a festők városában elvileg megtisztelő volt kiállítani a Budaörsi anziksz válogatott anyagát, de gyakorlatilag nem volt nagy érdeklődés iránta. De ez nem csak az én kiállításommal volt így, hanem az egész rendezvény sorozatra vonatkozott. Mandel Róbert a Budaörsi Fesztivál mintájára, ott is megakarta honosítani a Budántúli Tavaszi Fesztivált, de nem sok sikerrel. A következő évben már nem is próbálkozott vele. Budaörsön viszont lassan húszéves hagyománnyá nőtte ki magát ez a rendezvény, ha már pár éve, nem is az Ő szervezésével zajlik az esemény. A Zichy Major pedig idén lesz tizenöt éve, hogy kiállítóteremként működik az én kezdeményezésemmel. Persze 2003-tól már nem én rendezem a kiállításokat. Annyit azért érdemes még itt megemlíteni, hogy 2001-ben T.Horváth Évának, majd 2002-ben Horváth Zoltánnak a HVG plakátokból rendeztem tárlatot, a Budaörsi Fesztivál keretében. 

2001. Artus Stúdió Galéria. Kép-más-ok, T. Horváth Éva és Alföldi László kiállítása.

   

Alföldi László. Kép-más-ok sorozatból (cím nélkül), egyenként 50 x 35 cm, monotípia, 2001.

2002. Aulart Iskola Galéria, Budapest. Kép-más-kép - Ugyanaz és más III., Alföldi László kiállítása.

Alföldi László: Kép-más-kép sorozatból, egyenként 30 x 20 cm, paratípia, 2002.

Gyakorlatilag ez a negyedik kiállításom, de mivel a szentendrei kiállításon nem szerepelt új alkotás, mert az, az előző évi budaörsi tárlatnak egy válogatott anyaga volt, ezért a továbbiakban is az Ugyanaz és más sorozat számát veszem alapul. Így a harmadik önálló kiállításom ez, ahol teljesen új alkotásokkal jelentkeztem. Tartalmi és technikai szempontból is kötődik ez az Artus Galériában látott anyaghoz, és kevésbé a Budaörsi anzikszhoz. A Velencei lány parafrázis sorozatot technikailag még az újságlapokra készített monotípiákkal oldottam meg, de a kiállítás nagyobb részét már a paratípiák képezik. Ezért nem is volt olyan egységes, mint az előző és az ezt követő két kiállítás anyaga. Azért kell ezt előre bocsátanom, mert hiányosságai ellenére, lényegében itt indul el az a bő egy évtizedig tartó periódus, ahol ez a technikai eljárás meghatározó lesz az alkotásaimban. De ez nem csak a technikát határozta meg, hanem az abból adódó tartalmi lehetőségeket is. Már a hatvanas években olvastam Walter Benjamin: A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában című művét. amelynek elméleti problémafelvetései azóta is foglalkoztattak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a kilencvenes években már több előadást is tartottam erről a témáról, és ehhez nagy dia anyagot gyűjtöttem össze, amely vizuálisan is megjelenítette a reprodukció történetét. Most viszont a kezembe volt egy olyan eszköz, amellyel a tökéletesnek mutatkozó reprodukciókban, esztétikai változásokat tudtam előidézni, és ezt megpróbáltam tartalom tekintetében is kihasználni.

Az alább látható triptichonokban - Orbán Tibor megnyitó szövegében hármashangzatoknak nevezett képegyüttesekben - még elég didaktikus módon vizsgálgattam azokat a változásokat, amelyeket egy-egy újabb réteg visszaszedése jelentett a kép tartalmának megváltoztatásában. Lényegében ez a folyamat módszerében és a mondanivaló sajátos megjelenésében a következő két kiállítás alkotásaiban teljesedik ki, de már itt kötődik a sokszorosítás problémájához. Ez később elvezet az eredet kérdéskörének a vizsgálatához is, amely a 2004-ben rendezett Újlipótvárosi tárlaton kerül majd előtérbe. 

 És, hogy erre a több mint tíz évvel ezelőtti kiállításra visszaemlékezem, újra kezembe vettem Walter Benjamin könyvét, és anélkül, hogy újra végig olvastam volna, már a mottója is aktuálissá teszi a kérdés újbóli felvetését, de most már a számítógép és az internet aspektusából. Nem tudom még, hogy a nyáron milyen alkotói munkába kezdek, de valószínűleg nem fog továbbra sem nyugodtan hagyni ez a kérdés.

2003. Hricsovinyí Galéria, Budapest, Borítólányok - Ugyanaz és más IV., Alföldi László kiállítása.

Alföldi László: Borítólányok I.. 30 x 40 cm, paratípia, 2003.

2003. Francia Intézet, Budapest. Re-produkció - Ugyanaz és más V. Alföldi László kiállítása.

Alföldi László: Re-produkció XXVI., egyenként 35 x 25 cm, nem digitális, hanem partípia,  2002.

Szilágyi Ákos megnyitó szövege után újra értelmezni, másképp értelmezni a kiállított képeket, ma is merész vállalkozás lenne részemről, ezért ezt meg sem kísérlem. Minden olyat leírt, ami ezzel az anyaggal kapcsolatban felvethető gondolat egyáltalán megfogalmazható volt. Ezért csak a kiállítás létrejöttének mikéntjéről mondok pár szót, ami hozzá segíthet ahhoz, hogy tisztábban lássuk azokat a váltásokat, amelyek egy-egy kiállítás esetében megvalósultak. Főleg azért szorul ez némi magyarázatra, mivel az Ugyanaz és más címszó alatt, itt tulajdonképpen egymáshoz kötődő kiállítás sorozatról van szó. Az kitűnhetett eddig is, hogy bizonyos értelemben egymásból következő problémafelvetések valósultak meg az egymást követő tárlatokon, és főleg a sokszorosítás problémakörét igyekeztek körüljárni. Ahogy az előző Hricsovinyi Galériában bemutatott anyag a színes magazinok fényképeinek fragmentált átdolgozásával mutattak az eredetitől más megvalósulási formát, most viszont a fekete-fehér fényképek álcájába bújtattam a színes képeket, hogy megváltoztassam jelentésüket. Rájátszva a kazettás síkfilmes fotózásra, és a polaroid felvételekre jellemző lapszélekre, itt még direktebb módon kötődtem a fényképezés történetéből ismert effektusokhoz. Tette ezt indokolttá az is, hogy erre a kiállításra Turay Balázs fotóművésztől kaptam felkérést, méghozzá a fotóhónap programjainak keretén belül. Így egyensúlyozva a műfajok határmezsgyéjén, igyekeztem tovább gondolni a fényképezés és a manuális módon előállított képzőművészeti alkotás közös sajátosságait, amely már nehezen kategorizálható a hagyományos keretek között. 

2004. Újlipótvárosi Klub-Galéria, Budapest. Ugyanaz és más VI., Eredeti eredet,  Alföldi László kiállítása

Alföldi László: Cím nélkül, 40 x 85 cm, vegyes technika (színes magazinlapok, műnyomó papírés pszeudókollázs, 2004.

Sajnos ennek a kiállításnak a megnyitó szövegét nem tudom bemutatni, mivel Sipos Endre kézírásos vázlatát szerkesztett formában újra kéne írni, és ez ennyi idő elteltével már nem lehetséges. Pedig érdemes lenne idézni belőle, mivel Endre festő, tanár és filozófus, a Fischer tanítványok közül a legfelkészültebb képzőművészeti szakíró. A meghívón szereplő mottó, elég bonyolult megfogalmazása az eredetnek, és mindenképpen filozófusi képzettséget igényel annak átfordítása a művekre vonatkozóan, hogy közérthetőbbé váljon a nagyközönség számára. Azért is eset rá a választásom, hogy Őt kértem meg a kiállítás megnyitására. Ezt, akkor és ott nagyszerűen meg is oldotta, de itt most azzal a közérthetőséggel nem tudom rekonstruálni az elmondottakat, ezért a magam körülményességével tovább bonyolítom a dolgot. Bővebben idézem most Heidegger szövegét, hogy lássuk azt a gondolkodási módot amit, amit Fischer tanár úr is követett, és a hozzá közel álló tanítványoktól is elvárt.

Látható, hogy itt milyen komplexitásában van felvetve az eredet, amely messze túlmutat a puszta technikai módszeren, a sokszorosítás problémáján, és szinte ontológiai és művészetelméleti kérdéssé tágul. Mert ennek megválaszolása már nem csupán festészeti feladat, hanem művészi kihívás.  

A kiállítás anyaga két részből tevődött össze, egyrészt az 1997-ben a Neupack Kft. művésztelepén készült munkák 2004-ben történt átdolgozása által létrejött alkotásokból - amelyekből fentebb kettő látható - másrészt az új művekből, amelyek alább következnek. A tovább fejlesztett képek esetében a nagyméretű monotípia alapokat kollázsozással rendeztem megfelelő kompozíciós formába, és a nyers nyomtatott felületeket - az eredet érzékeltetésére - meghagytam változatlanul. 

Az új művek esetében az előzőhöz képest fordított eljárást alkalmaztam, mert itt nem konstruáltam, hanem de-konstruáltam. A meglévő újságlapokat úgy fragmentáltam, hogy az eredeti vizuális üzenet háttérbe kerüljön, és elsősorban a felület absztrakt mivoltával vegye át a jelentést. Itt ugyanúgy meghagytam a származásra visszautaló jegyeket - az újság képek nyomait - mint az előző esetben, de lényegében absztrakt felületé redukáltam az eredeti képet. 

 Ezzel a két eljárással meglátásom szerint magam számára létrehoztam egy autopoétikus vizuális rendszert, amelyben a kép keletkezéstörténetének nyomai megmaradnak, és így önmagából épülhet fel, illetve bomolhat le az új kompozíciós rend. 

2004. Országos Mezőgazdasági Könyvtár Galéria, Budapest. Velence címmel Alföldi László kiállítása

Meghívó híján: A kiállítást megnyitotta Lőrincz Ferenc (MKE Mezőgazdasági Szervezetének elnöke), és közreműködött (ének) Kostas Topolidisz.

Alföldi László: Velence (I.), 50 x 70 cm, vegyes technika ( papír, papírnyomat, nyomdafesték, íróka, kollázs és pszeudókollázs), a nyolcvanas évekből.

Ez a kiállítás nem tartozott bele az eddig tárgyalt Ugyanaz és más kiállítás sorozatba, hanem rendhagyó módon részben visszatekintés kívánt leni az úgynevezett Fischer korszakra, amellett valamennyi új kép is látható volt. De ezek sem kapcsolódtak az előzményekhez. Lőrincz Ferenc invitálására vállaltam el a kiállítást, és jó alkalomnak tekintettem, hogy a tíz-tizenöt évvel korábban készült, addig közönség előtt még nem szerepelt Velence sorozatomat előszedjem, és kis kiigazítással, de lényegi változtatás nélkül bemutassam. Visszalépés volt ez azon az úton amin fél évtizede jártam, és addig már koncepciózusan nyolc kiállítást rendeztem. Talán kilehetett volna hagyni, de ha már létrejött, akkor ma is vállalni kell, és szembesülni vele. 

A Velence témával részben úgy voltam, mint később a Pompeji témával, hogy addig még sosem jártam ott, és úgy festettem őket. Ezért ezek nem is Velencéről szólnak, hanem elsősorban Tanár úr Velence képeiről, amelyek a hatvanas évektől nagy hatással voltak rám. Először 1967-ben az Építők Műszaki Klubjában (ma FUGA, Budapesti Építészeti Központ)) rendezett Fischer kiállításon találkoztam ilyen jellegű művekkel, és később is nagy figyelemmel kísértem ebben a témában történt kisebb-nagyobb formai változásokat, és tartalmi átalakulásokat. A nyolcvanas évek második felében és a kilencvenes évek egy részében gyakran előszedtem ezt a témát, és az íróka technikai használatának elsajátításánál nagy rutinnal "gyártottam" ezeket a képeket. Tanár úr sosem tekintette befejezetteknek, mindig biztatott, hogy kis ecsettel dolgozzak tovább rajtuk, és színben tegyem differenciáltabbá, illetve törjem meg a rajzi érték rácsszerű szerkezetét, hogy festőibbé váljon. Valahogy ez a része nem nagyon érdekelt, és így maradtak félkészen. 

Alföldi László: Velence XXXIII., 50 x 70 cm, papírnyomat, 2004.

Mint látható az utolsó három kép már más technikával készült, és nem a korábbi művek átdolgozása, hanem új alkotások. Ezzel a technikai váltással is készítettem egy nagy sorozatot 2004-ben, de ez sem hozta a kívánt eredményeket. Ezért egy teljesen új témába kezdtem, a Napkocsi töredékbe, amelynek nem voltak festői előzményei, hanem a papírnyomat szabadabb kísérletezéseiből nőttek ki. Köztudott, hogy ez a technika nem nagyon alkalmas több szín egymásra nyomására, mert össze koszolódik, viszont engem mégis foglalkoztatott ez a lehetőség, és ezért próbálkoztam a különféle megoldásokkal. Végül is célomat elértem vele, mert valőröket nagyon jól lehetett így előállítani, és a kollázsozással pedig áthidaltam a több szín egymásra nyomását. Ennek ellenére nem lett hosszú életű téma, és lehetőség a tovább vitelére.

Alföldi László: Napkocsi töredék, 20 x 100 cm, vegyes tecnika ( papír, papírnyomat, nyomdafesték és pszeudókollázs, 2004.

2005. Nyírő Gyula Kórház Pszichiátriai pavilon - Nyírő Galéria, Budapest. Alföldi László kiállítása Kelle Antal válogatásában.

Ezt a kiállítást Kelle Antal válogatta és nyitotta meg, ami ugyanúgy rendhagyó volt, mint az előző kiállítás. Közvetlenül ez sem illeszkedett abba a sorozatba amit az Ugyanaz és más összefoglaló címmel addig rendeztem. Közvetett módon viszont egy hozzá kapcsolódó előadás - a Fénykép mint műalkotás és a műalkotás mint fénykép - mégiscsak jobban összekötötte ezzel a problémakörrel, mint a Velence és a Napkocsi töredékek sorozatot. 

A 2004-es és 2005-ös évben a saját munkáim kissé háttérbe szorultak, mivel az egyik évben Cseh és Lengyel szervezésű művésztelepen, Kralikiy-ben és Ladek Zrojz-ban dolgoztam, a másik évben pedig ugyanennek a telepnek a munkáit mutattam be Magyarországon. Ez komoly szervezői és rendezői feladatokkal járt, mert öt helyszínen, egy időben öt kiállítást kellett létrehozni, a Visegrádi Országok részvételével, amit egymagam intéztem. De valószínűleg nem csak a külső körülmények játszottak közre abban, hogy a kétezres évek első évtizedének közepén volt egy kis megtorpanás abban a lendületben, amit az ezredforduló óta diktáltam magamnak. Lényegében akkor, az azt megelőző öt évben tíz önálló kiállítást hoztam létre, és az utóbbiakban érződtek már az elfáradás jele is. Ezért ezen a bemutatón is főleg régebbi képeim szerepeltek, nagyon vegyesen, amiből most csak a grafikai és kollázs anyagból mutatok néhányat.  

2006. Nyitott Műhely, Budapest. Alföldi László kollázskiállítása.

Alföldi László: Újságképek I-II. (Mango I-II.), 30 x 55 és 50 cm, vegyes technika (színes magazinlapok, műnyomópaíron, paratípia és pszeudó kollázs), 2006.  

2007. Gróf Bercsényi Zsuzsanna Városi Könyvtár Galéria, Budaörs. Alföldi László kiállítása.

Katalógus külső borítója

Előszó helyett: Kovács László (1944-2006) festőművész írása

Bővített kiadás - Kováts Albert facebook hozzászólása Fischer Ernő: Katedrális, (1965) című képéhez)

 

Fischer Ernő: Katedrális, (1980)

         Talán nem ezzel a képpel kellene kezdenem ezt a bejegyzést, mert elsősorban egy 1965-ben Fischer Ernő által festett Katedrális kép keltette fel az érdeklődést a téma iránt, de főként a keletkezésének dátuma miatt, túllépett a konkrét kép esetén. Így, általánosságban a katedrális és a hatvanas évek magyar képzőművészete került előtérbe, Kováts Albert festőművész facebook hozzászólása által.

       Az elmúlt napokban a FUGA-ban nyílt Fischer kiállításon a fent említett 1965-ben festett és több évtizede lappangó Katedrális című képpel kapcsolatban, egy facebook bejegyzésben Albert a következőket írja: “Ez kiváló alkotás. Jelentősége van a keletkezés évének. A művészettörténet tudtommal még nem tárta fel az okait annak a jelenségnek, hogy a Rákosi rendszerben föld alá szorított művészek az 56-os forradalom utáni években – továbbra is kiszorítva a művészeti közéletből – pályájuk fontos és kiemelkedő szakaszát élték. A művészeti köztudatban főként a volt Európai iskola művészeit és szélesebb körét sorolják ide. A Katedrális – és ha vannak hasonló kvalitású társai – arról tanúskodnak, hogy más művészi törekvés kevésbé közismert képviselője is hasonló úton járt, munkájával csatlakozott a magyar festészet lappangó, underground fővonalához. 

     Kováts Albert itt leírt véleménye sok szempontból fontos, de én most ebben a blog bejegyzésben elsősorban arra a kérdésére szeretnék választ adni, amit finoman burkolt formában így tesz fel : “A Katedrális – és ha vannak hasonló kvalitású társai -....” Igen, a válasz az, hogy sok hasonló kvalitású társa van ennek a most előkerült 1965-ös Katedrálisnak. A baj éppen az, hogy több oknál fogva, nagyon kevesen ismerik ezeket az alkotásokat, és egészében a Fischer életművet. De különösen a korai alkotói korszakban, a hatvanas években és a hetvenes évek első felében készült festményeket. Pontosabban az 1973-as műcsarnoki Fischer kiállításon bemutatott, több mint nyolcvan művet. Ezek nagy része ismeretlen magángyűjteményekbe kerültek, főleg nyugat európai országokba. 

    

     Maradva a szűkebb értelemben vett katedrális témánál, ezen a kiállításon a katalógusban összesen XIV. Katedrális című képet találunk, és kettő római számmal nem jelöltet, Katedrális ikonokkal és  Katedrális vizió címmel jelzettet. Tehát összességében tizenhat ilyen témájú művet. Ebből  három 100 x 70 cm, kettő 70 x 50 cm és tizenegy ennél kisebb méretűt. Az ezt követő időszakban is készültek a 100 x 70 cm méret körüli katedrális képek. Igaz, az általam ismert és diával dokumentált összesen huszonnyolc ilyen témájú mű, több mint fele 1973 előtt készült. Tehát nyugodtan mondhatjuk - mint ahogy egy 2014-es blog bejegyzésem címében is jeleztem - hogy a hatvanas évek a Fischer életműben, a városképek mellett a katedrálisok korát jelentette. 

         (2014.05.03, és 2014.05.04. két blogbejegyzésben foglalkozom A képi építkezés és a mű struktúrájának kialakulásával Fischer Ernő festőművész munkásságában I., II.. Az első rész A népi motívumok és a Klee hatás

címmel, a második pedig az itt idézett Katedrálisok kora címmel lett közzétéve.) 

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2014/05/a-katedralisok-kora-kepi-epitkezes-es.html

         Ennek ellenére a hetvenes évek második felében, és a nyolcvanas és kilencvenes években kisebb számban készült katedrális képek között találjuk az igazi érett műveket. A fent látható nyitókép is a nyolcvanas évek munkája, és nem véletlen, hogy Tanár úr az 1997-ben megjelent Az utánzástól a szimbolikus formaképzésig című könyvében, ezt a képet választotta műelemzése tárgyául. A másik emblematikus Fischer Katedrális mű, a szegedi Móra Ferenc Múzeum tulajdonában lévő, 1985-ben festett Katedrális. Ez látható az 1989-ben megjelent, Szuromi Pál által írt Fischer Ernő kismonográfia címlapján. Van még ebből az időből egy harmadik kiemelkedő darab ebben a témában, a Magyar Nemzeti Galériában is. Sajnos ez az elmúlt évtizedekben nagyon ritkán volt látható, és ismereteim szerint nyomtatott reprodukciója sem volt publikálva ez ideig. 

Fischer Ernő: Katedrális, kb. 100 x 50 cm, vegyes technika, (olaj, farost, kollázs és pszeudo-kollázs), 1974. a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona.

  Most nézzük meg az 1965-ben festett 100 x 70 cm Katedrálist, amelyre Kováts Albert azt írta, hogy “Ez kiváló alkotás.”

         Erről a képről sokat hallottam Szigyártó Gyöngyitől, aki a Fischer Alapítvány titkára és kurátora, és nemrég pár darab fekete-fehér fényképet is rendelkezésemre bocsátott. Kettőt bemutatok belőle. 

     A kép megfestése után egy évvel, 1966-ban ismertem meg Fischer Ernőt, az angyalföldi József Attila Művelődési Ház rajz szak körében. Valószínűleg ebből az időből való a fénykép is. Jellegzetes kéztartással mutatja és magyarázza a képet, és az itt nem közölt  felvételekből és a fehér ingből és nyakkendőből kikövetkeztethető, hogy vendégek vannak nála, egy műterem látogatás alkalmával. 

      Ha az előző képen látható kéztartásra azt írtam, hogy jellegzetes, akkor erre még inkább illik ez a megnevezés. Mutatóujját felemelve, bizonyára nyomatékosan felhívja valamire a figyelmet, mert magyarázat közben mint egy karmester, mindig gesztikulációval kísérte mondanivalóját. A műterem azonosítása nem okoz nehézséget, mert 1950-től, 2000-ig, kerek ötven éven át laktak a Krisztina körúti lakásban, amelynek  a nagyszobája egyben a műterem is volt. A festőállvány mögött a befelé fordított és a hal ajtónak támasztott képek, és az első képen a háttérben látható falra akasztott kis képek jól felismerhetőek ahhoz, hogy nagyjából a hatvanas évek második felére következtethetünk a fotó készültének idejére. 

         A kép előkerülésének kalandos történetére most nem térek ki, örüljünk annak, hogy a FUGA-ban Szimbolikus formák címmel rendezett Fischer kiállításon eredetiben, és itt az interneten színes reprodukcióban láthatjuk a művet. 

      2025. szeptember 7-ig a  FUGA-ban a jelenleg kiállított művet, jó társak veszik körül. Középen az 1965-ben festett Katedrális, balra az 1973-ban készült Achilles és Hektor a művész által átdolgozott reprodukciója, jobbra pedig az 1971-ben festett és a nyolcvanas években átfestett Corpus. Ismereteim szerint a kiállítás eredeti rendezési koncepciója követi a képek keletkezésének időbeli sorrendjét.

         Számomra azért különösen fontos Albertnek a véleménye erről a képről, mert tudom, hogy mindig is voltak fenntartásai a Fischer festészetével kapcsolatban. Részleteiben sosem elemeztük és tárgyaltuk meg, hogy mik okozzák számára a problémát Tanár úr festészetében. 2016-ban egyszer foglalt állást egy facebook vita alkalmával, egy tőmondatos kijelentésével Ország Lili és Fischer Ernő egy-egy képének összehasonlításával, amit én indítottam el. S. Nagy Katalintól ekkor már tudtam, hogy 2017-ben lesz a Magyar Nemzeti Galériában egy nagy életmű kiállítás Ország Lili munkásságából, és én ezt összekapcsoltam a pár évvel korábbi, ugyancsak nagyszabású Bálint Endre tárlattal, valamint a 2014-es Fischer Centenáriummal. Ez utóbbi párhuzam nem stilárisan és tartalmilag rokonítható hármójuk között, mert Ország Lilinek Bálint Endre inkább barátja és mestere volt, Fischer és Bálint pedig egy évben, - 1914-ben - született, tehát itt a kortársiság és ez által elsősorban a időbeli egybeesés volt az összekötő kapocs. Ország Lili pedig egy fél generációval fiatalabb volt mindkettőjüknél, de a történelmi háttér mindannyiuknak azonos volt. Ki-így, ki-úgy vészelte át és szenvedte meg ezt az embert próbára tevő időszakot. 

          Anélkül, hogy részletezném hármójuk esetében az életrajzi összefüggéseket - bár ennek ismerete nélkülözhetetlen a dolog megértéséhez - annyit megemlítek, hogy ismereteim és Tanár úr elmondása szerint Bálint Endrével is jó kollegiális kapcsolata volt, Ország Lilivel pedig főiskolás korukban közös baráti kapcsolatban voltak. Ennek részletei azt hiszem ismeretlenek még S. Nagy Katalin és Árvai Mária által nagyon részletesen feltárt és feldolgozott Ország Lili életműben is. Én se fogom ezt most elmesélni és kifejteni, de szükségét éreztem ezt is megemlíteni, ha Kováts Albert által a facebook hozzászólásában leírt történeti és így művészettörténeti problémát mélyebben szeretnénk megérteni, és netán-tán még feleletet is adni rá.         

         Balra Ország Lili Képe: Román kori Krisztus, olaj, farost, 1969. Jobbra Fischer Ernő képe: Ikonosztáz, karton, vegyes technika (olaj és kollázs, illetve pszeudó-kollázs), 1968.

        Azért hozakodom elő ezzel a majd tíz évvel ezelőtti vitával, mert a most tárgyalt Katedrálissal kapcsolatban felmerülő kérdések tematikáját és összefüggéseit illetően is összekapcsolódnak. Ezáltal talán közelednek álláspontjaink és Kováts Albert most felvetett kérdései történeti kontextusban is rávilágítanak arra a problémára, ami akkor inkább az általam hangsúlyozott esztétikai összehasonlításról szólt. Én akkor és most is úgy ítéltem meg, hogy épp kvalitásában és tartalmában nagyon közel áll egymáshoz a két mű. Ez alapján S. Nagy Katalin művészettörténész kijelentése indította a vitát, azzal, hogy azt írta:  “...szerintem nem összehasonlíthatók.” Kováts Albert válasza a következő volt: “Szerintem összehasonlíthatók (mindent össze lehet hasonlítani mindennel), legfeljebb nem hasonlítanak, vagy nincs értelme az összehasonlításnak. Ez esetben távoli a rokonság.” 

         Erre az én vitaindító véleményem  - kissé hosszan - a következő volt: “A két vélemény közül közelebb áll hozzám Albert nézete, mert én is úgy ítélem meg, hogy minden összehasonlítható, csupán az a kérdés, hogy van e értelme. Ha a két életművet nézzük, akkor tényleg nincs sok ok a hasonlításra. Viszont a két mű esetében sok a közös vonás. A címtől függetlenül is kiderül, hogy tartalmi rokonságot mutat a művészettörténeti korból vett téma, és bizonyos értelemben annak formai megvalósítása. A nyomat és a kollázs technika ellenére a montázs szerű képépítés közös a két műben. Az sem elhanyagolható tényező, hogy 1968-ban és 1969-ben készült a két kép, amikor a magyar festészetben ez a fajta festői gondolkodás nem volt túl gyakori. A kép méretében nincs sok különbség, tehát az sem merülhet fel, hogy egészen más műfajról lenne szó. A tartalom és a forma egysége, kinek-kinek a maga módján, tökéletesen meg van oldva, és ezáltal azonos szakmai színvonalon állnak. Ország Lili esetében a monokróm felé hajló színvilág, és Fischer Ernő színesebb festői megoldása sem ellentmondó, tehát színvilágukban is van némi hasonlóság. Az életrajzi párhuzamot is érdemes lenne összehasonlítani, mivel mindketten a negyvenes évek második felében együtt jártak a képzőművészeti főiskolára. Fischernek Kmetty János, Ország Lilinek pedig Szőnyi istván volt a mestere. Ezért a “távoli rokonságot” inkább elfogadhatónak tartom, mint az összehasonlíthatatlanságot.”

        S. Nagy Katalin válasza: “...fenntartom a véleményemet, nem is beszélve a minőségi, esztétikai művészettörténeti különbségről - Ország Lili javára.”

       Kováts Albert ezt követően a továbbiakban nem válaszolt, és S. Nagy Katalinnak is csak Erik Lux hozzászólására röviden reflektált, és ezt követően kiszállt a vitából. Viszont több mint fél évig zajlott tovább a beszélgetés, 27 hozzászólás, 21 megosztás, 69 olvasás és megnézettség keretei között. 2020-ban újra olvastam ezt a vitát, és utólag archiváltam egy blog bejegyzésben a teljes beszélgetést. Ennek az elmúlt öt évben eddig 104 megnézettsége volt, egy olyan blogon, amely tíz év alatt több mint háromszáz bejegyzést tartalmaz ebben a témakörben, és összességében jelenleg hatvanezer felett van a nézettsége. Ezt nem az önfényezés miatt soroltam fel, hanem azért, hogy épp ezzel tudjunk közelebb kerülni Albert által feltett kérdéskörhöz, hogy a művészettörténet miért hanyagolja el egy generáció jelentős részét - de talán nem jelentéktelen hányadát - a magyar festészet amúgy is szűk mezejéről? 

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2020/05/orszag-lili-es-fischer-erno-egy-egy.html

        Sok oka lehet és van ennek a kérdésnek, amelyből én most csak arra szeretnék rámutatni a fenti példán keresztül, hogy az internet által olyan nagy mennyiségű információval bővül az ismeretanyag, hogy minden nyomtatott formában napvilágot látott tényt újra érdemes felülvizsgálni. Maradva az összehasonlítás tárgyát képező két alkotásnál és Ország Lilinek, Bálint Endrének és Fischer Ernőnek, a magyar festészet huszadik század második felében kialakult kánonjában elfoglalt helyénél, láthatjuk azt, amit Albert kiemelt a hozzászólásában. Azt ugyanis, hogy míg az első két festő valamilyen formában kötődött az Európai iskolához, és így benne vannak a kánonban, addig Fischer Ernő ebből kimaradt. Joggal, legalább is ami az Európai iskolához tartozását jelenti, de jogtalanul, ha a festői kvalitását nézzük. De ha maradunk a két műnél, akkor láthatjuk, hogy ettől függetlenül sok közös szál köti vagy kötheti össze a két alkotást. Ha elfogadjuk - és miért nem fogadnánk el, ha érvekkel nem cáfoljuk, - Kováts Albert véleményét, hogy Fischer Ernő Katedrálisa “...kiváló alkotás.” akkor a szakmai kvalitása ezekszerint megvan. Így elvileg helye lehetne a kánonba, és mégsincs ott. Persze Albert mindjárt meg is kérdőjelezi a megillető helyet azáltal, hogy hozzáteszi  - joggal -, hogy “...ha vannak hasonló kvalitású társai - “. Igen vannak, csak nem ismerik. Írásom elején már részletesen felsoroltam huszonnyolc katedrálist, és a blogbejegyzés végén bemutatom ezek reprodukcióját is. Tehát a mennyiség megvan, most már csak mérlegelni kell egyenként, hogy melyik éri el azt a színvonalat, amely az elemzés tárgyát képező korai, 1965-ben festett Katedrálissal rokonítható, és kvalitás tekintetében netán meg is haladja. Véleményem szerint akad köztük, - nem is egy - ilyen, a későbbi időszakban festettek között. Ezt ma senki sem kutatja, senkit nem érdekel a magyar művészettörténetet írók és meghatározó szakemberek körében, mert megnyugszanak abban, hogy ami megvan, az a biztos. 

       Itt térnék vissza az internet kérdéséhez. A különböző internetes fórumokon, (blog, facebook, instagram, twitter, internet archívum stb.) a magam tíz éves gyakorlatának mennyiségi felsorolásával, próbáltam rávilágítani arra, hogy akár a szóban forgó két kép összehasonlításától kiindulva, Fischer Ernő életművének részleges feldolgozásával, és a szűkebb tanítványi csoport munkáinak bemutatásával, milyen mennyiségű információ halmaz gyűlik össze privát kezdeményezésből. Azzal, hogy ez nincs kinyomtatva, nem szakmabeliek írták, és csak az interneten látható és esetleg kutatható, ettől eltekinteni nem lehet, ha a tényanyag valóságos és nem fikció. Ily módon akár bővülhetne új információkkal az itt említett két ismert festő életműve is, és ezáltal talán közelebb kerülne Fischer Ernő a saját korosztályának és pályatársainak történeti összefüggéseihez. És itt nemcsak Fischer Ernőről van szó, mert Kováts Albert hozzászólása épp azért lényeges, mivel sokkal szélesebb kört érintő problémát vet fel. Albert tapintatosan és illő módon, nem kéri számon a művészettörténészektől, hogy a magyar festészetnek egy kritikus történeti időszakában egyenlőre miért csak a szocreál és az Európai iskolához kötődők kaptak helyet, mert itt is csak tényként megállapítja a kialakult helyzetet. Én viszont ezen a kérdésen már tíz éve túl vagyok, és nem várom senkitől, - főleg nem a hivatásos pozícióban lévő művészettörténészektől, - hogy fedezzék fel azt az elkallódott szellemi értéket, amelyről Albert szót ejt. Mert nem csak az internet adott lehetőséget ennek a rétegnek és értéknek a megmutatkozásához, mivel már a szabadabb könyvkiadás, a magánkiadású albumok és monográfiák sorra történő megjelenése, és az anyagi lehetőségek csekély növekedése teret nyitott, amit ugyanúgy nem vesz figyelembe a szakma. Az internet viszont gyakorlatilag nem jelent anyagi függőséget és korlátot az értékek felmutatásában, bárki megteheti, ha van mit megmutatni és láthatóvá tenni. Ezért inkább az a kérdés, hogy miként lehet ezt szervíteni az intézményes rendszerben a hagyományos módon terjesztett ismeretanyaggal. 

         A fiatalok körében ez nem gond, mert ők már alig olvasnak könyvet. Két egyetemista unokám a választott szaknak megfelelően, jóformán csak egy-egy összefoglaló fő művet vásárolt meg könyv formában, és a többi tanulnivalót,  legújabb információt, és kutatási eredményeket az interneten keresztül, naprakészen kapják. Az idősebb generáció a számítógéppel - még az egyetemi tanárok zöme is, velem együtt az outsiderrel - hadilábon állnak. Viszont a vezető pozíciók zömét ők töltik be. Ezért ez egy átmeneti időszak, és ne is várjuk és reménykedjünk, hogy ez egyik napról a másikra megfog változni. Ezért Kováts Albert hozzászólásában felvetett kérdés, inkább költői, a tekintetben, hogy “A művészettörténet tudtommal még nem tárta fel az okait annak a jelenségnek, hogy a Rákosi rendszerben föld alá szorított művészek az 56-os forradalom utáni években - továbbra is kiszorítva a művészeti közéletből - pályájuk fontos és kiemelkedő szakaszát élték.”  Azt hiszem, hogy itt Fischer Ernő mellé Kováts Albert festőművészt és életművét is ide sorolhatjuk, még akkor is, ha egy generációnyi idővel fiatalabb Tanár úrnál. Mert Fischernél a felvidéki származásánál fogva, a történelmi fordulatok miatt kiesett majd két évtized az alkotó munkából, és így sokkal közelebb hozza egymáshoz a két életművet, mint gondolnánk. Születése tekintetben, közbülső helyet foglal el Ország Lili, akivel Tanár úr együtt végezte el a képzőművészeti főiskolát, és így az ötvenes években, a Rákosi rendszer idejében voltak mindketten pályakezdők. Albert meg 56-után kezdte rögös úton a hivatását. Bár az ő életművét, igaz ugyanolyan laza szálakkal lehet kötni az Európai iskolához, mint Bálint Endréét és Ország Liliét, de annak ellenére, hogy végül bekerült a magyar festészet kánonjába, neki is nehéz volt a felzárkózás. 

     Lezárva a történelmi visszatekintést és összehasonlítgatást, négy jelentős magyar festő életútját és munkásságát röviden érintve egy facebook hozzászólás ürügyén, ez is azt bizonyítja, hogy az internet nélkül ez nem lett volna lehetséges. Summázatként pedig azt tudom levonni tanulságul magam számára, hogy nyitottan a világra, észre lehet venni a kvalitást, minőséget és az értéket, ahogy Kováts Albert tette azzal a kijelentésével Fischer Ernő 1965-ben festett Katedrális című képével kapcsolatban, hogy: “Ez kiváló alkotás.”... “A Katedrális - és ha vannak hasonló kvalitású társai - arról tanúskodnak, hogy más művészi törekvés kevésbé közismert képviselője is hasonló úton járt, munkájával csatlakozott a magyar festészet lappangó, underground fővonalához.” 

        Így legyen! Köszönöm Albertnek.

Budaörs, 2025.08.10.

        Az itt bemutatott Fischer Ernő (1914-2002) festőművész katedrális képei, nagyrészt - egy-kettő kivételével - az általam készített diafelvétel. Ez nem öleli fel az életműben feltételezhetően fellelhető összes katedrálist ábrázoló képet, mert évtizedek alatt eleinte nem tudatos módon, csak pusztán kíváncsiságból és csak az ismertség okán ad hoc jelleggel fényképeztem. A nyolcvanas évek közepétől viszont nagyon is tudatosan és koncepciózusan készítettem a felvételeket a készülő művek alakulásáról, változásairól, és végül a kész műről, illetve később azok átfestését vagy újra festését is fényképeztem, a mai napig. Ez utóbbit azért jegyzem meg, mert közismert, hogy a vegyes technika és a sok kollázs papír használata az idő múltával, gyakran megfakul és a színét megváltoztatja. Van amikor a kép összhatásának előnyére, úgymond össze érleli a képet, de sok esetben inkább hátrányára szolgál az ilyen módú átalakulás. Ezért ezeket a műveket gondozni kell, időnként akár restaurálni is.

Katedrális képek, Fischer Ernő alkotásai, nagyjából a keletkezés időrendjében:

Képek

1962.

1966.

1967

1968

1965.

1966.

1966.

Hatvanas évek

Hatvanas évek

Hatvanas évek

Hatvanas évek

Hatvanas évek

Hatvanas évek

Hatvanas évek

1968.

1973.

1973.

1973.

1974.

Magyar Nemzeti Galéria tulajdona

1980.

1980.

1980.

1980.

1980.

1984.

1995.

1999.

      28 képet ígértem, de ez itt most csak 25 ( egy készülő félben, három fázisban is meg van), és három olyan rossz minőségű dia, hogy nem akartam rontani vele az összbenyomást a katedrális képek rovására. Viszont még az ilyen felvételek is fontosak lehetnek egy oeuvre katalógus összeállításánál.

2025.08.08. facebook bejegyzésben így köszöntem meg Kováts Albert hozzászólását:

https://www.facebook.com/photo/?fbid=24113541361671434&set=a.466411883477714

Kováts Albert festőművész hozzászólása

Fischer Ernő (1914-2002): Katedrális, 100 x 70 cm, vegyes technika, 1965.

Újra láthatóvá teszem ezt a képet Fischer Ernő FUGA beli kiállításáról, mert ez volt számomra a második figyelemre méltó meglepetés a kiállításon és a kép közlésével kapcsolatban! Az is csoda, hogy több mint egy fél évszázados lappangás után előkerült ez a kép, de az általam a facebookon 2025.08.06-án közölt poszthoz, Kováts Albert festőművész hozzászólása, még inkább meglepett. Idézem: "Ez kiváló alkotás. Jelentősége van a keletkezés évének. A művészettörténet tudtommal még nem tárta fel az okait annak a jelenségnek, hogy a Rákosi rendszerben föld alá szorított művészek az 56-os forradalom utáni években – továbbra is kiszorítva a művészeti közéletből – pályájuk fontos és kiemelkedő szakaszát élték. A művészeti köztudatban főként a volt Európai iskola művészeit és szélesebb körét sorolják ide. A Katedrális – és ha vannak hasonló kvalitású társai – arról tanúskodnak, hogy más művészi törekvés kevésbé közismert képviselője is hasonló úton járt, munkájával csatlakozott a magyar festészet lappangó, underground fővonalához." 

Köszönöm Albertnek Fischer Ernő nevében is az elismerést, és azt az általánosságában érvényes és a konkrét képen messze túlmutató megjegyzését, amit a hozzászólásában kifejt. 

Talán az elvetett magból egyszer beérik a termés is.